ez is kicsit más mint otthon

 

Mese a nagy halakról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legény és egy leány. Ez a legény és leány egy nagyon szép országban élt az üveghegyen túl, egy dolog nem volt csak ott: nem volt óperenciás tenger, és tengernyi hal sem benne. Nem is ettek ám sok halat, mert lusták voltak három napot és három éjszakát ülni a folyók és tavak mentén, hogy halat fogjanak, mert ebben az országban türelem kellett ám a halfogáshoz, és hát nem volt meg a kellő tudásuk sem hozzá. Egyszer aztán gondoltak egyet, és elindultak szerencsét próbálni. Mentek-mendegéltek hét napon és hét éjen át, míg az óperenciás tenger partjára értek, ahol találkoztak egy halásszal. A halász nagyon jó ember volt, és felfogadta őket szolgálatába. Szorgalmukért cserébe egy szép napon elvitte őket a tengerre horgászni, és megtanította őket arra, hogyan kell tízkilós Groper-eket fogni, nem hármat, hanem ötöt fél óra leforgása alatt. A halak ugyan mondták a legénynek és a leánynak, hogy dobják őket vissza a vízbe, és teljesítik három kívánságukat, de azok inkább hazavitték, és jól megették őket.

Aki nem hiszi, járjon utána!

tippek nyárra, ha lehúznád a rocsót a balcsira

füstölt hal

 

Január 16. Tengeri fenékhorgászat, Új-Zéland legrégebbi farmja és yellow-eyed pingvinek

Andersonék (a házigazdáink) azok a fajta emberek, akik, miután eldöntöttek valamit, hamar a dolgok közepébe csapnak. Így történt ma reggel az, hogy még fel sem ébredtünk igazán, és már kint száguldottunk a tengeren a Sea Slave-vel (a család kis halászhajójával). A tengeri fenékhorgászat (nem biztos, hogy ez a hivatalos elnevezése) itt azt jelenti, hogy kihúzunk a halászhajóval a nyílt tengerre, keresünk 
egy alkalmas helyet, ahol a kapitány (Allan) kiáltására minden horgász egyszerre leereszti a tenger mélyére a horgászzsinórját, és várjuk a kapást. Túl sokáig nem kell várni, mert általában egy-két percen belül horogra akad egy 

halacska, ha pedig nem, akkor a második perc végén Allan kijelenti, hogy a hely “hopeless”, vagyis itt reménytelen halat fogni, és továbbállunk egy másik helyre. Engem az itteni kalandok közül a horgászás lelkesít talán a legkevésbé, de azért én is szeretek minden újat megtapasztalni, ezért csatlakoztam hozzájuk. Kedves horgász barátaink, azért ne ijedjetek meg nagyon, Zsolt majd biztosan mesél nektek sokat erről a témáról később, hiszen már el is kezdett összebarátkozni a helyi horgászklub veterán tagjaival, hogy minél többször mehessen velük horgászni. A mai horgászat azért számomra is nyújtott új és érdekes tapasztalatokat. Már rögtön a “kihajózás” egy ilyen volt, mert sem Zsolt, sem én nem számítottunk arra, hogy ez a viszonylag kis halászhajó olyan hatalmas erővel rendelkezik, hogy 80 km/h-val száguldjunk vele ki a három méteres hullámok hátán a nyílt tengerre. Jobb volt, mint egy hullámvasút. :) A horgászzsinór leeresztésekor nem volt mindig könnyű megállapítanom, hogy mikor érte el az ólom (sinker) a tengerfeneket, arra pedig még nehezebb volt ráéreznem, hogy mikor harapott rá egy hal a csalimra, mert a nagy hullámzás közepette mozgásban volt a zsinór. De azért kifogtam Jock Stewart-ot, aki egy nagyon mérges kinézetű, narancsárga, tüskés hal, és ha hiszitek, ha nem, ez a becsületes neve. Fogtunk még nagy blue cod-okat is ebédre, és most láttam először, hogy ezek a halak milyen szép zöldeskék színben pompáznak. Végül hagy tegyek említést a tengeri horgászat kevésbé pozitív élményéről, arról, hogy Zsolt is és én is tengeri betegek lettünk, elég rosszul éreztük magunkat a nagy hullámokon hánykolódva, és a pecabotokra koncentrálva. Majd hozzászokunk :)

A horgászásból visszatérve kinyitottuk a csónakházat, végre szép idő volt, sütött a nap, adtunk is ki bérbe kajakot. De most átugorva az unalmas, rendkívül megterhelő munkával töltött órákat a parton, inkább elmesélem, hogy mit csináltuk este.

Kedvenc turistautas könyvünk második sétaútját teljesítettük, amikor felsétáltunk Allan-nel és Rhonda-val a Matanaka barlangok feletti fennsíkra, és megnéztük Új-Zéland legrégebbi farmépületeit. Már a fennsíkra vezető rövid sétaút is nagyon szép, fent aztán igazán hangulatos táj fogadott bennünket: hatalmas zöld területen bordó fa épületek állnak, mögöttük a kék óceán. Körbejártuk az épületeket, amelyeket 1843-ban hajón hozatott ide egy gazdag Johnny Jones nevű ember Ausztráliából, és ezzel egyidejűleg családokat telepített le a farmon, akik neki dolgoztak. Volt esze ennek az embernek, mert saját pénzt nyomatott, ezzel fizetett a munkásainak, akik így értelemszerűen csak nála tudták elkölteni a fizetésüket.

A Matanaka séta után házigazdáink elvittek bennünket egy olyan közeli tengerpartra, ahol esténként yellow-eyed (sárgaszemű) pingvineket lehet látni, amint partra úsznak éjszakára. A tengerpart a Tavora Reserve része. (Tavora = ősi maori kifejezés, jelentése: pingvin, Reserve = természetvédelmi terület.). A partra vezető sétaút wetland (mocsaras, lápos terület) mellett vezet, ahol egy területen láthatóak olyan növények, amelyeket számunkra furcsa egymásmellett látni (fenyők, lombhullató fák, jukkák, pálmafa szerű fák stb.). A partra leérve aztán tényleg láttunk pingvineket, egy felnőtt

példányt és fiókákat is, akik a meredek hegyoldalban ácsorogva várták haza szüleiket a tengerről a vacsorával. Fókákat is láttunk heverészni a sziklákon, talán éppen álomba szerettek volna szenderülni, amikor megzavartuk őket, és szép komótosan becsúsztak inkább a vízbe. Szép este volt!

Emese

én a horgász

Ha az ember az óceánpart és egy folyó torkolatának találkozásánál, - ráadásul egy halász házában - lakik, akkor előbb utóbb muszáj pecáznia. Ez tettem én is tegnap este. Kértem egy botot Allan-től mert van neki sok, de nem adott, azt mondta az ő tengeri botjai nem jók oda, vigyek egyet a wharfban tartottakból. (azokat  a 13 dolláros játék pecákat azért tartjuk ott, hogyha egy arra tévedt gyerkőc pecázna de nincs neki botja, akkor..de amúgy olyan mint egy igazi, van zsinór, horog, ólom, automata orsó meg minden) Lejött velem, feltett két horgot meg egy ólmot, csalinak kagylót, bedobta, kettő másodperc múlva fogott egy 20cm-es Spotty-t, még mondta, hogy úgy látja, most még nincs sok hal, de egy óra múlva lesz, aztán hazament. Hittem neki. Csalinak mussel-t és cockle-t használtam, ezen kívül már csak arra kellet figyelni, hogy Flynn a kis foxi aki elkísért,  (egy külön történet a kutya) ne essen be a vízbe izgalmában minden egyes kapásnál és arra, hogyha valami rángatja a botot, húzzam ki.

Kihúztam. Másfél óra alatt 11 Spottyt (kis agresszív ragadozó, átlagossan 20cm, 4 nagy és sok kicsi foggal) két kis Yelloweye Mullet-et (Allan ebből fogott gyerekkorában, hálóval, ugyan itt egyszerre akár 200kg-is, hogy pénzt keressen) és két Mokit a kissebbekből (40 cm-esek voltak, az nagy ám egy ilyen kis bottal kifogni!:)

Aztán ma este, mivel Allan már két hete nem hozott haza halat, megmutattuk nekik mi a magyar virtus! Paprikás liszt, olaj, úgy mint a keszeget! Jó lett!

Zsolt

Új év 2010

Nem tudom, hogy ki találta ki azt a hülyeséget :) hogy amit újév napján csinálsz, azt fogod csinálni egész évben, de ha igaz, akkor nekünk nagyon jó sorunk lesz 2010-ben, mert ma kilencig aludtunk, aztán kihajóztunk a katamaránnal horgászni a házigazdáinkkal és a barátaikkal. Zsolt fogta az egyetlen halat a társaságból, egy barrakudát! :) Épp csak megmutatták neki, hogy hogyan kell menet közben a vitorlásról horgászni, mikor jött is egy barrakuda, hogy élesben is gyakorolhasson, és ha már odajött, fel is akadt a horgára. A baj csak az volt, hogy a tapasztalt Új-Zélandi horgász barát elbénázta, és nem sikerült beletennie a vödörbe a halat, hanem az leakadt a horogról, és vígan elúszott. De semmi sem véletlen, mert Maori szokás szerint az első kifogott halat vissza kell engedni a tengerbe. Persze ez sovány vígasz volt, mert így ehettük a fagyasztott pisztrángot ebédre. Közben a horgonyunkat és az azt tartó vasláncunkat is elvesztettük, mert a felhúzó kötelek összecsavarodtak, majd elszakadtak. Ilyen másodszor fordult elő Allan életében. Nem lenne jó, ha vele ugyanaz történne az év hátralévő napjaiban, mint az első napon, de mi nem bánnánk, ha minden nap csak vitorláznunk kellene.:)

Emese

Peca és a sirályok

Allan halász ember ezért, ha épp nem halászik a hajójával (Sea Slave), mert mondjuk karácsony van, akkor embereket visz ki pecázni a tengerre. Jönnek az emberek, kapnak pecabotot, kiviszi őket Allan egy jó helyre (van itt rossz hely?) aztán, pár óra múlva hazajönnek, a hajón megpucolják a zsákmányt és hazaviszik. Csak a hajókázásért kell fizetniük a halért nem. Ugyan is az itt ingyen van. Új-Zélandon csak az édesvizekre kell horgászengedély a tengerre nem. Ez azt jelenti, hogy bárki veheti a botját és bárhol horgászhat a tengeren.

A napi megengedett mennyiség 30 db hal!!! (csak a méretre van előírás, lásd jobbra)A mai zsákmány kb 50kg Blue Cod és Sea Perch volt, ez az egy ember által  kifogható mennyiséget sem érte el...

Ehhez még az is
hozzátartozik, hogy nem nagy tudomány itt a tengeri horgászat. Fogod a botot ráteszel egy darab ólmot, egy-két nagyobb horgot, arra haldarabokat és bedobod. Aztán várod, hogy rángassa  a hal. És úgy tűnik rángatja,mert a fenti mennyiséget 3 óra alatt fogták 4 bottal.(Brezi, SzabóTibi remélem ezután mostmár biztos jöttök...:)

És itt érdemes szólni a sirályokról is, mert ahol halászhajó van, sirály is van rengeteg. Megtanulták, hogy a hazatérő halászhajón előbb-utóbb halpucolás lesz! Kétféle van főleg, a kisebb (35cm)és rámenősebb Red-billed Gull (vörös csőrű, bár a lába is vörös), és a nagyobb (60cm) Black-backed Gull(fekete hátú).

Zsolt

December 28. hétfő

Allan kora reggel kivitt horgászni embereket a Sea Slave –vel (Tengeri rabszolga: ezzel a kisebb hajóval halássza a fiával a rákokat, és visz ki turistákat a tengerre pecázni). Mi Zsolttal egy jót aludtunk, és csak tízkor mentünk le kinyitni a csónakházat. Épp csak elkezdtük lemosni a mólót (a horgászó gyerkőcök mindig egy csomó kagylótörmeléket hagynak maguk után, amit le kell mosni), mikor éppen visszaérkeztek. Tátott szájjal néztük, hogy három óra alatt milyen sok halat fogtak. Az utasok Maori emberek voltak, egyikőjük egy óvatlan pillantaban hupsz, megevett egy nyers halfilét a fogásból. Ezt még nagyobbra tátott szájjal néztük. :)

Ma is kölcsönöztek kajakokat, túrára sajnos nem volt lehetőség az erős északkeleti szél miatt. Zárás után a dinghy-vel (kis evezős csónak) beeveztem a Caprice-hoz néhány dologért. Vicces volt, ahogyan az erős szélben és az áramlatban csak harmadszorra tudtam kikötni a katamaránra, Zsolt és Allan a kikötőből nézték a küzdelmemet.  Aztán Zsolttal sit-on-top (beülő nélküli) kajakokban neoprén ruhába beöltözve próbálgattuk magunkat a folyótorkolatba az tengerről bejövő nagy hullámokon.

Este Allan és Rhonda nemrég kihajózott a tengerre, az éjszakát a vitorláson töltik, úgyhogy mienk az egész ház! :) Ezt palacsintasütéssel ünnepeltük meg, méghozzá Allan több mint százéves nagymamájának a több mint 70 éves serpenyőjében.

Emese