Január 28. Mérges fóka és barátságos oroszlánfóka

Ma két túrát is vezettem a barlangokhoz, köszönhetően a tökéletes kajakos időnek. Reggel Peter-t és Villiam-et vittem túrára, és ez alkalommal meg is tudtuk nézni a barlangokat. A kisfiú miatt nem mentünk messzire, de így is be tudtunk evezni a Noisy-ba, Pink Cathedral-ba, Caramel-be és Tommo’s Cave-be. De hogy ma sem maradjunk izgalom nélkül, furcsa kalandunk volt egy fókával (New Zealand fur seal). Ezek a fókák általában barátságosak, nem foglalkoznak az emberrel, fülük botját sem mozdítják, ha ugyanazon a parton sétálgatsz, ahol ők heverésznek, vagy két méterre kajakozol el mellettük. Ezért nagyon furcsa az, hogy amikor ma reggel kiszálltunk a kisbuszból, egy fóka megtámadott bennünket. Nem is láttuk, mikor megérkeztünk, mert akkor még kicsit messzebb ült tőlünk, de amikor elkezdtük kipakolni a túrafelszerelést, elkezdett rohanni felénk morogva. Szerencsére a fóka egyáltalán nem mozog gyorsan a szárazföldön, úgyhogy mindig el tudtunk ugrani előle, mikor már csak egy-két méterre volt tőlünk, de folyamatosan kergetett bennünket az autó körül. Végre nagy nehezen minden felszerelésünk a kajakokba került, és vízre tudtunk szállni, de csak egy arrafelé sétálgató férfi segítségével, aki látván szorult helyzetünket, magára vonta a fóka figyelmét, hogy őt kezdje kergetni elyettünk. Még a vízen is úszott utánunk egy darabig, aztán eltűnt. Örültem, hogy nem zargat tovább bennünket, mert kicsit azért ijesztő, amikor egy melledig érő fóka mérgesen rohan feléd. :) A túra ezután már szerencsére izgalmak nélkül telt, csak a táj és a barlangok szépségére kellett koncentrálnunk.

Délután két helybélit vittünk el a barlangokhoz, Dave-et és Allan-t (másik Allan), akiknek van saját kajakjuk, és szoktak a folyónk evezgetni, de a tengerre nem mernek még kimenni vezető nélkül. A túrát én vezettem, de Allan és Zsolt is jött velünk fotózni. Velük már tovább eveztünk, bejártuk az összes barlangot, amelyek a túránkban szerepelnek. Helyi kajakosaink teljes ámulatban voltak, hogy milyen különlegesek és nagyok a barlangok, nem is tudták, hogy milyen csodák közelében laknak. Egyfolytában fényképeztek, ezért nagyon lassan haladtunk, és viszonylag későn értünk partot. De talán ennek köszönhetően találkoztunk Herold-dal, a Karitane folyótorkolatnál lakó hím oroszlánfókával. Herold nagyon nagy állat, és bár az oroszlánfókák szoktak agresszíven viselkedni, ő nagyon barátságos, mert ismeri Allan-t. Allan rögtönzött is nekünk egy kis show-t: beugrott a kikötő mellett horgonyzó hajóba, és elkezdte ütögetni a hajó oldalát, mire Herold odaúszott, és kiemelte hatalmas fejét a vízből. Allan mondta, hogy korábban meg is simogatta, de a természetvédők azt mondták, hogy ez nem helyes, mert nem jó, ha az oroszlánfókák megszokják az ember közelségét, így azóta ezt nem teszi. Nekünk mindenesetre nagyon nagy élmény volt egy óriási oroszlánfókát ilyen közelről természetes környezetében látni.

Emese

Január 27. Az egyik legjobb szülinapom! :-)

Még ki sem nyitottam a szememet ma reggel, Zsolttól kaptam boldog szülinapot és szülinapi ajándékot! Nagyon örültem neki, mert két olyan ajándékot kaptam, amit nagyon szerettem volna. Remélem, most már kíváncsiak vagytok… :) Kaptam egy nagyon szép könyvet Új-Zéland történelméről egészen a Maori kezdetektől napjainkig és egy Starbucks-os zöld termoszpoharat, ami újrahasznosított anyagokból készült, és amiben nagyon jól lehet forró csokit, teát vagy kávét szürcsölgetni hűvös napokon a csónakházban vagy utazás közben vagy majd otthon a tréningek felé tartva hajnalban a kocsiban. :)
A szülinapom alkalmával gyönyörűen sütött egész nap a nap, forró csokit iszogatva múlattam az időt a csónakháznál, és kajakokat adtam ki bérbe. William és Peter nem adták fel, és szerettek volna ma délután is egy próbát tenni a barlangoknál, de Allan azt mondta, hogy ma délután nem lehet odamenni. Ezt már megint nem értettem, mert az időjárás-előrejelzés nagyon jó időt mondott, kérdeztem is Allan-t, hogy hallgatta-e reggel az előrejelzést, de miután azt a választ kaptam, hogy nem hallgatta, “ But I can read the weather”, vagyis ő ismeri az időjárást, annyiban hagytam a dolgot.
Öt óra körül még mindig hétágra sütött a nap, amikor Allan megjelent a csónakháznál, és villámgyorsan elkezdett elpakolni. Ezt megint furcsáltam kicsit, de nem kérdezősködtem, mert már egészen jól alkalmazkodtam az itteni mentalitáshoz. Új-Zélandon nem idegesíted magadat azon, ha éppen nem érted, hogy mi miért történik, vagy nem tudod, hogy mi fog következni, csak vállat vonsz, és csinálod, amit kell vagy ami jól esik. Ezt tettem akkor is, amikor Zsolt hazaérkezett Rhonda-val, és azt mondta, hogy ha melegem van, zuhanyozzak le, de ha nincs melegem, akkor is. :-) Az azért már gyanús volt, hogy mindenki nagyon hamar szép ruhába öltözött, és nekem is szép ruhát kellett felvennem. Az már biztos volt, hogy megyünk valahova. Az autóban Zsoltot hiába faggattam, hogy hova megyünk, azt mondta, hogy meglepetés. De egyszer minden meglepetésre fény derül szerencsére: Moeraki-ban szálltunk ki az autóból a Fleur Étteremnél, ami egy nagyon híres sea food (tengeri kajás) étterem az óceánparton. Nem elegáns, nem csillogó, de egy nagyon-nagyon hangulatos étterem egy régi farm épületből átalakítva, fa külsővel és belsővel és egy nagy terasszal, aminek szintén hajópadló az alja, a korlátján pedig egy régi kormánykerék figyel a távolba. A hely sajátos hangulatát emellett az adja, hogy a vendégek között igazi halászemberek és jöttment turisták is vannak, a mellett levő öbölben pedig kisebb-nagyobb halászhajók ringatóznak a vízen, míg a sirályok szokásos módon rikoltoznak-veszekednek, és várják, hátha hozzájutnak valamilyen finom falathoz. Természetesen ebben az étteremben tengeri ételeket eszik mindenki, eszedbe sem jut rántotthúst rendelni, de elég furcsán is nézne rád a pincérnő. Mi előételnek tengeri madarat (muttonbird)-t ettünk, aminek az ize aligha fogható bármihez is, amit eddig ettünk. Az ízén kívül érdekes volt maga a tény is, hogy tengeri madarat eszünk, viccelődtünk is Zsolttal, hogy a desszert majd albatrosz lesz. Második fogásként én egy hatalmas tál forró levesszerű valamit kaptam, ami tele volt mindenféle tengeri herkentyűvel: háromféle kagylóval (cockle, green mussel,callop), csigával, hallal, maori burgonyával és spenóttal (utóbbi nem olyan mint az otthoni spenót, csak hasonló). A kagylók és csigák házukkal együtt üldögéltek a levesemben, és nagyon szép kis kompozíciót alkottak, bár kevésbé néztek ki valami ehetőnek. Azért minden alkotóelemet megkóstoltam, még a csigát is kipiszkáltam a házából, és megettem. Na, azért nem leszek csigaevő, maradok a pizzánál. :)  Zsolt halat evett maori krumplival és hagymás-spenótos szósszal. Vacsora végén egy meglepetés szülinapi tortát is kaptam “Happy Birthday Emefe” felirattal. Gondoltam, hogy ez én lehetek. :) A szülinapi bulit azzal zártuk, hogy lesétáltunk az óceánpartra, és néztük, hogy milyen jó helyen vagyunk. Nagyon jó kis szülinap volt, köszönöm! :)
Emese

Január 25. Túravezető a vízben

18 éven aluliaknak igen, anyukámnak nem… :)

Reggel tíz óra körül egy apuka és kilencéves kisfia érdeklőtött telefonon, hogy mikor tudnánk őket elvinni kajakkal a barlangokhoz. Arra számítottam, hogy Allan azt mondja nekik, hogy valamikor délután, mert tudtam, hogy ma 11 órakor lesz dagály, amikor is nem lehet bemenni a barlangokba, egyedül a Pink Cathedral nevűbe, de magas vízállásnál abban sem olyan jó evezni, mert közel van a barlang mennyezete és a két oldala. Számításommal ellentétben azonban Allan azt mondta az érdeklődőknek, hogy most azonnal el tudjuk vinni őket a túrára. Kicsit meglepődtem, de gondoltam, hogy ő tudja, gyorsan összeszedtem magamat és a felszerelést, és már lent is voltam a csónakháznál, ahol Peter és fia, Villiam már vártak rám. Felpakoltuk a kajakokat a vontára, bepakoltuk a felszerelést a buszba, és tíz perc múlva már Wakaiti homokos tengerpartján öltöztünk be a túrához. (Azért visszük át az ügyfeleket kisbusszal a csónakházból Waikaiti Beach-re, mert ha a csónakházból indulnánk, elfáradnának, mire a barlangokhoz érnénk, onnan viszont már nem kell sokat evezni hozzájuk.) Peter és William Auckland-ből jöttek, Karitane-ben nyaralnak, és már régóta szerették volna megnézni a Matanaka barlangokat. Ma reggel nagyon szép időnk volt, nem fújt a szél, sütött a nap. A vízreszállás simán ment, és teljesen nyugodt tengeren eveztünk a sziklás part mellett kifelé  a tengerre, egészen a sarokig, ahol balra fordultunk a barlangok felé. A sarkon túl már nagyobb hullámok fogadtak bennünket, a Pink Cathedral-t elérve pedig azt láttam, hogy elég nagy hullámok tartanak a barlang bejárata felé az óceán felől, és a magas vízszint miatt elég kicsi a barlang bejárata. Ha tapasztaltabb vagyok, akkor már ennél a pontnál azt mondtam volna, hogy ma sajnos nem tudunk bemenni a barlangba, de mivel nem vagyok az, és Allan reggel azzal indított el, hogy a Pink Cathedral-ba be tudunk menni ilyen időben, ezért azt mondtam kis csapatomnak, hogy várjanak meg a nyílt vízen, míg megnézem, hogy biztonságos-e nekik a bemenetel. Teszteltem a hullámokat, és úgy döntöttem, hogy túl nagyok ahhoz, hogy bevigyem őket. Ezért kicsit továbbeveztünk, mondván, hogy a visszafelé úton teszek majd még egy próbát, hátha… Na, ezt nem kellett volna. A barlang bejárata előtt kb. ötven méterre felkapott egy jó nagy hullám, és nagy erővel sodort a bejárat felé. Éreztem, hogy itt most gond lesz. :-) Gond is lett, mert közvetlen a bejárat előtt beborultam. A napszemüvegem, a vízálló fényképezőgép és az egyik lámpa rögtön elúszott (mert nem tettem be őket a kajak vízálló részébe), de a nagy hullámzásban nem is törődtem velük, inkább a lapátomat próbáltam elérni, hátha szükség lesz még rá. Már ez a művelet sem volt könnyű, de szerencsére el tudtam kapni a lapátomat, mielőtt besodródott volna a barlangba, de aztán jött a fekete leves, mert a hullámzás nem gyengült, én pedig csak kapaszkodtam a kajakomba, és fogalmam sem volt, hogy hogyan fogok kijutni a nyílt vízre. A hullámok a kajakkal együtt folyamatosan visszadobtak a barlang felé. Nehéz megmondani ilyenkor, hogy mekkora hullámokkal próbáltam szembeúszni, de közvetlen a bejáratnál másfél-két méteresek lehettek. Valahogyan aztán mégis sikerült kicsit kijebb úsznom, ahol már kisebbek voltak a hullámok, és vissza tudtam mászni a kajakomba, ami teljesen tele volt vízzel (kb. 5 cm-re volt a víz a beülő peremétől). Mindeközben ügyfeleim a nyílt vízen teljes nyugalomban vártak rám, később elmesélték, hogy nem tudták mi történik, de azt látták, hogy megyek-megyek a barlang felé, aztán eltűnök. Még szerencse, hogy követték az utasításomat, és kint vártak, nem jöttek utánam. Próbáltam vicceskedni, hogy akkor most megmutatom nekik a mentési technikát, hogy hogyan kell a vízen segíteni kiönteni a felborult kajakból a vizet. Szerencsére jól érezték magukat, vették a lapot. Innentől már nem történ semmi egészen a partraszállásig. De mivel ez egy ilyen nap volt, azért még sikerült a hátsókerék-meghajtású kisbuszt belesüllyesztenem vontástul a parton a homokba annyira, hogy csak két arrafelé sétáló segítségével tudtuk kihúzni. Hazafelé úton azért jó kedvünk volt, feltehetően azért, hogy túléltük. :)

végre láttunk krokodilt is!

füstölt hal

 

Január 16. Tengeri fenékhorgászat, Új-Zéland legrégebbi farmja és yellow-eyed pingvinek

Andersonék (a házigazdáink) azok a fajta emberek, akik, miután eldöntöttek valamit, hamar a dolgok közepébe csapnak. Így történt ma reggel az, hogy még fel sem ébredtünk igazán, és már kint száguldottunk a tengeren a Sea Slave-vel (a család kis halászhajójával). A tengeri fenékhorgászat (nem biztos, hogy ez a hivatalos elnevezése) itt azt jelenti, hogy kihúzunk a halászhajóval a nyílt tengerre, keresünk 
egy alkalmas helyet, ahol a kapitány (Allan) kiáltására minden horgász egyszerre leereszti a tenger mélyére a horgászzsinórját, és várjuk a kapást. Túl sokáig nem kell várni, mert általában egy-két percen belül horogra akad egy 

halacska, ha pedig nem, akkor a második perc végén Allan kijelenti, hogy a hely “hopeless”, vagyis itt reménytelen halat fogni, és továbbállunk egy másik helyre. Engem az itteni kalandok közül a horgászás lelkesít talán a legkevésbé, de azért én is szeretek minden újat megtapasztalni, ezért csatlakoztam hozzájuk. Kedves horgász barátaink, azért ne ijedjetek meg nagyon, Zsolt majd biztosan mesél nektek sokat erről a témáról később, hiszen már el is kezdett összebarátkozni a helyi horgászklub veterán tagjaival, hogy minél többször mehessen velük horgászni. A mai horgászat azért számomra is nyújtott új és érdekes tapasztalatokat. Már rögtön a “kihajózás” egy ilyen volt, mert sem Zsolt, sem én nem számítottunk arra, hogy ez a viszonylag kis halászhajó olyan hatalmas erővel rendelkezik, hogy 80 km/h-val száguldjunk vele ki a három méteres hullámok hátán a nyílt tengerre. Jobb volt, mint egy hullámvasút. :) A horgászzsinór leeresztésekor nem volt mindig könnyű megállapítanom, hogy mikor érte el az ólom (sinker) a tengerfeneket, arra pedig még nehezebb volt ráéreznem, hogy mikor harapott rá egy hal a csalimra, mert a nagy hullámzás közepette mozgásban volt a zsinór. De azért kifogtam Jock Stewart-ot, aki egy nagyon mérges kinézetű, narancsárga, tüskés hal, és ha hiszitek, ha nem, ez a becsületes neve. Fogtunk még nagy blue cod-okat is ebédre, és most láttam először, hogy ezek a halak milyen szép zöldeskék színben pompáznak. Végül hagy tegyek említést a tengeri horgászat kevésbé pozitív élményéről, arról, hogy Zsolt is és én is tengeri betegek lettünk, elég rosszul éreztük magunkat a nagy hullámokon hánykolódva, és a pecabotokra koncentrálva. Majd hozzászokunk :)

A horgászásból visszatérve kinyitottuk a csónakházat, végre szép idő volt, sütött a nap, adtunk is ki bérbe kajakot. De most átugorva az unalmas, rendkívül megterhelő munkával töltött órákat a parton, inkább elmesélem, hogy mit csináltuk este.

Kedvenc turistautas könyvünk második sétaútját teljesítettük, amikor felsétáltunk Allan-nel és Rhonda-val a Matanaka barlangok feletti fennsíkra, és megnéztük Új-Zéland legrégebbi farmépületeit. Már a fennsíkra vezető rövid sétaút is nagyon szép, fent aztán igazán hangulatos táj fogadott bennünket: hatalmas zöld területen bordó fa épületek állnak, mögöttük a kék óceán. Körbejártuk az épületeket, amelyeket 1843-ban hajón hozatott ide egy gazdag Johnny Jones nevű ember Ausztráliából, és ezzel egyidejűleg családokat telepített le a farmon, akik neki dolgoztak. Volt esze ennek az embernek, mert saját pénzt nyomatott, ezzel fizetett a munkásainak, akik így értelemszerűen csak nála tudták elkölteni a fizetésüket.

A Matanaka séta után házigazdáink elvittek bennünket egy olyan közeli tengerpartra, ahol esténként yellow-eyed (sárgaszemű) pingvineket lehet látni, amint partra úsznak éjszakára. A tengerpart a Tavora Reserve része. (Tavora = ősi maori kifejezés, jelentése: pingvin, Reserve = természetvédelmi terület.). A partra vezető sétaút wetland (mocsaras, lápos terület) mellett vezet, ahol egy területen láthatóak olyan növények, amelyeket számunkra furcsa egymásmellett látni (fenyők, lombhullató fák, jukkák, pálmafa szerű fák stb.). A partra leérve aztán tényleg láttunk pingvineket, egy felnőtt

példányt és fiókákat is, akik a meredek hegyoldalban ácsorogva várták haza szüleiket a tengerről a vacsorával. Fókákat is láttunk heverészni a sziklákon, talán éppen álomba szerettek volna szenderülni, amikor megzavartuk őket, és szép komótosan becsúsztak inkább a vízbe. Szép este volt!

Emese

én a horgász

Ha az ember az óceánpart és egy folyó torkolatának találkozásánál, - ráadásul egy halász házában - lakik, akkor előbb utóbb muszáj pecáznia. Ez tettem én is tegnap este. Kértem egy botot Allan-től mert van neki sok, de nem adott, azt mondta az ő tengeri botjai nem jók oda, vigyek egyet a wharfban tartottakból. (azokat  a 13 dolláros játék pecákat azért tartjuk ott, hogyha egy arra tévedt gyerkőc pecázna de nincs neki botja, akkor..de amúgy olyan mint egy igazi, van zsinór, horog, ólom, automata orsó meg minden) Lejött velem, feltett két horgot meg egy ólmot, csalinak kagylót, bedobta, kettő másodperc múlva fogott egy 20cm-es Spotty-t, még mondta, hogy úgy látja, most még nincs sok hal, de egy óra múlva lesz, aztán hazament. Hittem neki. Csalinak mussel-t és cockle-t használtam, ezen kívül már csak arra kellet figyelni, hogy Flynn a kis foxi aki elkísért,  (egy külön történet a kutya) ne essen be a vízbe izgalmában minden egyes kapásnál és arra, hogyha valami rángatja a botot, húzzam ki.

Kihúztam. Másfél óra alatt 11 Spottyt (kis agresszív ragadozó, átlagossan 20cm, 4 nagy és sok kicsi foggal) két kis Yelloweye Mullet-et (Allan ebből fogott gyerekkorában, hálóval, ugyan itt egyszerre akár 200kg-is, hogy pénzt keressen) és két Mokit a kissebbekből (40 cm-esek voltak, az nagy ám egy ilyen kis bottal kifogni!:)

Aztán ma este, mivel Allan már két hete nem hozott haza halat, megmutattuk nekik mi a magyar virtus! Paprikás liszt, olaj, úgy mint a keszeget! Jó lett!

Zsolt

oskola

Egy hete tart az isi! Múlt hét szerdán félnapos tesztírás majd félnapos iskola és városnézés után el is kezdődött. Az intermedietig jutottam a tesztek alapján, egy hét után úgy érzem bőven elég... 3x másfél óra, minden hétköznap... Itt ez van, úgy látszik mindenki gyorsan akar megtanulni, csak hasonló intenzív kurzusokat indítanak a nyelviskolák.

A tanárnővel együtt 11-en vagyunk a csoporban, 8 különböző országból. (Kína, Szaúd-Arábia, Dubai, Thaiföld, Új-Kaledónia (ki tudja kapásból, hol van és milyen nyelvet beszélnek ott? én nem tudtam), Irán, és persze Új-Zéland, meg én.) Érdekes  és nagyon jó úgy tanulni, hogy pl. Thaiföldről és az ottani szokásokról olvasunk, mert ez jön az egyik könyvünkben, aztán megkérdezzük Tan-t a Thai csoporttárs-nőnket, hogy hogy is van ez otthon náluk. Végre értelmet nyert az angol nyelvkönyvek íróinak az a törekvése, hogy a könyv leckéin keresztül különböző helyeket, embereket, szokásokat mutassanak be az egész világból...

Sok időm nincs az órák és a tanulás mellet, de a könyvtárakat elkezdtem azért  felfedezni. Eddig háromban voltam az egyetem területén.Egészen hihetetlen a méretük és az a gazdagságuk.

És végül egy érdekes adat az egyetemről: Dunedinben 120 ezer ember lakik, az egyetemen tanulók és dolgozók száma összesen 30 ezer!!

Zsolt

Miért hívják kiwi-knek az Új-Zélandi embereket?

Hát ezt eddig még nem sikerült megfejtenem, de megkérdeztem házigazdáinkat, hogy tetszik-e nekik vagy sem, hogy a kiwi madárról vannak elnevezve? Mire Allan: “Miért, szerinted lehet azzal valami bajunk, hogy egy teljesen hülye, repülni nem tudó, életképtelen, dagadt madárról kaptuk a nevünket?” :)

Emese

Január 9. Szabad Szombat

Ma szabadnapot kaptam, ezért rávettem Zsoltot, hogy menjünk be Dunedin-be. Mivel ő minden hétköznapját a városban tölti, neki ez nem akkora mulatság, mint nekem, falusi kislánynak, de a kedvemért beleegyezett. Azt hiszem, a nap végén nem bánta, mert nagyon jó kis napunk volt, egy igazi szabad szombat! Reggel a városba érkezve először a piacot látogattuk meg, de az elvárásunk nagyobb volt, mint a piacon a választék. De hát miért is lenne egy százhúszezer lakosú városnak hatalmas piaca? Érdekesség, hogy ÚZ-on sokkal többféle piros gyümölcs (berry) van, mint nálunk, és nagyon kedvelik őket az itteniek, nagyon sok porcukorral és tejszínnel leöntve. Az egyik legdrágább gyümölcs a piacon a cseresznye volt, de azt kívántuk meg, úgyhogy vettünk egy kilót, és azt eszegettük egész nap. Piacozás után a belvárosban tettünk egy rövidebb bevásárlókörutat, vettünk: meleg technikai ruházatot, pizsamát és egy könyvet a környéken található kiránduló- és sétautakról. (A pizsamára azért volt szükségem, mert itt éjjelente tíz fok körüli vagy alatti a hőmérséklet, ami elég hideg, tekintettel arra, hogy a házakban nincs fűtés.) Sokáig egyikünk sem képes vásárolni, úgyhogy hamar befejeztük, és beültünk Emese kedvenc helyére, egy Starbucks kávézóba karamelles kávézni, sacher tortázni és forró csokizni. Közben kiválasztottuk az új könyvünkből a Port Chalmers-i sétautat déluátni programnak. De még mielőtt elhagytuk volna a várost, bementünk egy nagy szupermarketbe, mert régóta terveztük, hogy feltérképezzük, mi is kapható errefelé. És ha már ott voltunk, meg is raktuk a kosarunkat mindenféle földi jóval: sárga kivivel, kókuszdióval, ananásszal, csokival, “igazi” kenyérrel (két toast között azért néha kell egy kis fellélegzés :). Délután egy nagy sétát tettünk Port Chalmers-ben, ami egy régi hagyományokkal rendelkező, hangulatos halászfalu Dunedin és Karitane között. Hatalmas daruk emelkednek a partján, és mindig áll egy óriási óceánjáró tele turistákkal a kikötőjében, emellett pedig egy csomó kis rozzant halászhajó sorakozik a vízen, régi kikötő- és hajómaradvány között. És itt van a Careys Bay Hotel is, ami neve szerint hotel is, de elsősorban egy bár, és nem mellesleg Allan kedvenc helye, itt szokott sörözgetni a halász cimboráival. Utunk közben ide is betértünk, és a kikötőre néző asztalok egyikénél megvendégeltük magunkat egy finom “fish and chips”-szel, egy pohár kólával és egy pohár úz-i sörrel. (Zsolt kezd rászokni a kólára én pedig a sörre. :)

Emese

Január 7. A legbénább matróz Új-Zélandon : )

Délután leánybúcsú volt a Caprice fedélzetén, tizenöt lányt vittünk el vitorlázni, akik közül néhányan majd megfagytak az esőben (majdnem végig esett, és hűvös is volt), míg mások vígan borozgattak a vitorlás elején, miközben beborították őket teljesen a hullámok, sőt olyan is akadt, aki beugrott a vízbe neoprén ruhában, és volt, akit felhúztunk az árboc (mast) tetejére. A vendégek jól érezték magukat a kedvezőtlen időjárás ellenére is. Nekem egyrészt az a dolgom az ilyen túrákon, hogy figyeljek a turisták kényelmére, adjak nekik poharat, tányért, főzzek nekik meleg teát, mutassam meg, hogy hol a wc stb., másrészt mutassam meg nekik a fókákat, albatroszokat és egyéb érdekességeket, harmadrészt - és ez a legnehezebb számomra - segítsek Allan-nek a vitorlás kezelésében. Vagyis húzzam ki-be az orrvitorlát (jib), húzzam fel-le a fővitorlát (mainsail), kössem ki-le a puffereket (fender), bontsam ki és csomagoljam el a vitorlát, kössem ki-el a hajót a mólóról és ilyenek. Talán egyszerűnek hangzik mindez, és biztosan egyszerű is sokaknak, de nem nekem. Néha elfeledkezem arról, hogy mennyire nem vagyok sem praktikus, sem bátor, és abban a szerepben tetszelgek magam előtt, hogy én vagyok a nagy matróz, aki lobogó hajjal áll a fedélzeten, és mindent egy pillanat alatt megold, felhúz, helyére tesz, kibont-behúz, a valóság azonban az, hogy ma a csúszós fedélzeten imbolyogva csak egy lány voltam, aki egy olyan országból jött, ahol nincs is tenger, és ez látszik is rajta. :) Nagyjából egyszer sem találtam el, hogy éppen melyik kötelet és merre kell húzni, melyik csörlőre (winch) mit kell rátekerni, és többször majdnem úgy jártam, mint Allan lányának kutyája, aki annyira imádja a delfineket, hogy ahányszor csak meglát egyet a fedélzetről, úgy elkezd rohanni, hogy utána már csak csúszik, és nem tud megállni a hajó végén… Akkor sem éreztem annak a vagány kemény csajnak magamat, aminek szerettem volna, amikor a vitorla felhúzókötelének seklijét próbáltam átcsavarni egyik helyről  a másikra a szélben az ingó vitorlás csúszós fedélzetén egyensúlyozva, ja, és mivel elfelejtettem behúzni a horgászbotokat, az egyik damilja beleakadt egy sziklába, és elszakadt.
Estére kicsit elfáradtam, és a kezemet feltörték a kötelek, mire Anyukám csak annyit mondott a telefonban: “Te mondtad, hogy nem szereted az irodai munkát.’… :)

Emese

Január 6. Oroszlánfókák az öbölben

Tegnap óta egyedül tengetem a napjaimat :) a parton, mert Zsolt elkezdett nyelvtanfolyamra járni az egyetemen Dunedin-ben. De hogy ne unatkozzak nagyon, reggel egy hatalmas nőstény oroszlánfóka úszott be az öblünkbe. Sokáig ott úszkált, követte a tengerről visszaérkező hajókat némi harapnivaló reményében. Kiderült, hogy két-három oroszlánfóka állandó lakos itt, csak eddig azért nem láttuk még őket, mert ha túl sok az ember, akkor egy időre odébbállnak. Most tudtam először közelről egy oroszlánfókát (sea lion) megfigyelni, ahogyan a móló alatt úszkált oda-vissza. Eddig közelről csak a másik fókát láttuk, amelyet új-zélandi fur seal-nek neveznek, ezek mindenfelé heverésznek a szilákon és kis öblökben, és ezek úsztak el többször a kajakunk mellett. Egyelőre még nehezen különböztetem meg a két fókát, bár az oroszlánfóka nagyobb (főleg a hím), tompább az orra, és rövidebb a bajusza, és a homokos partokat szereti, míg a fur seal a sziklákat.

Emese

játék, rosszul alvóknak

A játék lényege az, hogy ki talál több kis rákot a képen? (Megfejtések a hozzászólások között) Ezekkel a nálunk csak szimplán rákoknak nevezett Mud Crab-ekkel (sokszor kiderült már, hogy ami nálunk nincs arra nincs is szavunk és viszont) egy folyó torkolatban találkoztunk, apály idején. (akkor édes vagy sós víziek e?)Csinálnak egy kis alagutat és onnan járnak ki vadászni. Érdekes velük találkozni, amint mész a homok felé és rengeteg kis lyukat látsz, majd mész még pár lépést és azt veszed észre, hogy előtted a kép pixelekre esett szét, egy pillanatra megmozdult, de aztán megint minden nyugodt. Gondolkozol egy darabig, hogy hallucinálsz e, hogy biztos csak úgy láttam mintha... Ez kétszer-háromszor megismétlődik, aztán leesik, hogy rengeteg 1-3cm-s rákot látsz, amik ugyan olyan színűek mint a homok és villámgyorsan hazaszaladnak, ha két méteren belül vagy. Érdemes leguggolni ilyenkor, mert rövid időn belül kezdenek előbújni és öt perc után megint sokan lesznek körülötted.

Zsolt

2010. Január 2. Autózás a Déli sziget déli részén

Napok óta erős szelek fújnak, nem tudunk kajaktúrákat vezetni.Ma ráadásul esett az eső és hideg is volt reggel, úgyhogy a csónakházat sem nyitottuk ki. (Ha a tengeren nem is lehet kajakozni a szél és hullámok miatt, a folyón majdnem mindig lehet, ezért, ha egyébként jó idő van, ki szoktuk nyitni a csónakházat.) A szokásos reggeli tépelődés után, hogy mit csináljunk ma (Allan nem egy előre tervező típus), szerencsére úgy döntött a társaság, hogy ha már nem tudunk kajakozni, akkor menjünk le délre autóval a Catlins Coast nevű partszakaszra, ami már nincs nagyon messze a Déli sziget legdélebbi pontjától. Catlins Coast-ra két úton lehet eljutni, mi nem az autópályát, hanem a partmenti szebbik utat választottuk, így Zsoltnak és nekem alkalmunk volt szemügyre venni a kisebb és nagyobb öblöket. Dunedin után az első kettő, St. Clair Beach és Blackhead a szörfösök kedvelt öblei, a hatalmas hullámokat látva nem is csodálkoztunk ezen. Taieri Mouth-nál megálltunk, és a folyótorkolatnál piknikeztünk. A Taieri folyón egyszer jó lenne felevezni, mert a kezdet nagyon ígéretes, kétoldalt őshonos növényekkel benőtt hegyoldalakkal és különböző szárazföldi és vízi madarakkal. Egy egyórás tanösvény is vezet a folyó mellett, azt is jó lenne végigsétálni.

Továbbhaladva még mindig dél felé két nagyon szép parton is megálltunk: Bull Creek-nél, ahol Zsoltot teljesen belepte egy hullám, miközben önfeledten fotózott a sziklákon, és Chrystalls Beach-nél, ami arról kapta a nevét, hogy apró kristályszerűen csillogó kavicsok alkotják a partját. Nagyon érdekes, hogy minden öbölben kicsit más színű és formájú kagylók, kövek találhatóak.

Mire hazaértünk, este hat óra lett, és egész szép idő, úgyhogy Zsolt elment futni, én pedig kajakozni a folyón felfelé. Úgy 6-8 kilométert lehet felfelé menni a Waikouaiti folyón a torkolattól. A végefelé már egész keskeny és sekély a folyó, itt rengeteg madárral lehet találkozni. Nagyon jól meg lehet figyelni őket, ha csöndben kajakozol, mert egyáltalán nem ijedősek. Ma több kingfisher (jégmadárhoz hasonló kék-narancssárga madár) repkedett körülöttem, egy black sheg (kormoránhoz hasonlító madár) két-három méterre repült el felettem, nagyon közel csurogtam el két spoonbill (kanalasgémhez hasonlító madár) mellett, akik egy vízből kiálló faágon ücsörögtek teljes nyugalommal, és fél órán keresztül figyeltem egy tőlem pár méterre vacsorázó white-faced heron-t (szürke gémhez hasonlító madár). Jó kis madárleső túra volt!

Emese

Új év 2010

Nem tudom, hogy ki találta ki azt a hülyeséget :) hogy amit újév napján csinálsz, azt fogod csinálni egész évben, de ha igaz, akkor nekünk nagyon jó sorunk lesz 2010-ben, mert ma kilencig aludtunk, aztán kihajóztunk a katamaránnal horgászni a házigazdáinkkal és a barátaikkal. Zsolt fogta az egyetlen halat a társaságból, egy barrakudát! :) Épp csak megmutatták neki, hogy hogyan kell menet közben a vitorlásról horgászni, mikor jött is egy barrakuda, hogy élesben is gyakorolhasson, és ha már odajött, fel is akadt a horgára. A baj csak az volt, hogy a tapasztalt Új-Zélandi horgász barát elbénázta, és nem sikerült beletennie a vödörbe a halat, hanem az leakadt a horogról, és vígan elúszott. De semmi sem véletlen, mert Maori szokás szerint az első kifogott halat vissza kell engedni a tengerbe. Persze ez sovány vígasz volt, mert így ehettük a fagyasztott pisztrángot ebédre. Közben a horgonyunkat és az azt tartó vasláncunkat is elvesztettük, mert a felhúzó kötelek összecsavarodtak, majd elszakadtak. Ilyen másodszor fordult elő Allan életében. Nem lenne jó, ha vele ugyanaz történne az év hátralévő napjaiban, mint az első napon, de mi nem bánnánk, ha minden nap csak vitorláznunk kellene.:)

Emese

December 31. Raft Race – Tojásokkal és vízi bombákkal

Az év utolsó napja hagyományosan a Raft Race napja Karitane-ben. Ez egy vicces evezős verseny a gyerekeknek és a nagy gyerekeknek, amire mindenki a saját maga által épített vízi járművel nevezhet. Jöttek is gyerekek és felnőttek érdekesebbnél érdekesebb vízi építményekkel és vödrökkel, vízipisztolyokkal, tojással, vízibombával felszerelkezve, mert ez az esemény nem is igazán verseny, inkább egy nagy vízi csata sok-sok nevetéssel. Van ugyan start- és célvonal, de a másik megdobálása, lefröcskölése vagy elsüllyesztése sokkal fontosabb, mint a célbaérés. Ezen kívül az sem árt, ha minél érdekesebb járművel szállsz vízre. Idén a parton sorakozó nézőket legjobban az az apuka szórakoztatta, aki egy tükrös ruhásszekrénnyel indult a versenyen, és bár a kis kalózok többször megpróbálták elsüllyeszteni, végül sikerült célba érnie. Zsolt rengeteg fotót készített az eseményről a résztvevők nagy örömére, idézve az egyiket, aki a fotókról nyilatkozott: “bloody brilliant photos!”.:)

Az összes fotó ITT, és a megyei lapban megjelent cikk ITT. 

Emese