Hegyi Futás - Masters Games

Gondoltam, jó alkalom lesz  ismerkedni Dunedin környéki hegyekkel, amikről már sokszor hallottam, hogy milyen jó kiránduló, futó és terep-bicajos utak vannak. Úgyhogy neveztem, nehogymáasziggyék, hogy nálunk csak alföld van. Nem volt sok magyar a mezőnyben, viszont volt sok nagyon aktív (látszólag fiatalon élsportoló) 40-50-60 éves srác. (ja és 4-5 ismerős arc az egy nappal korábbi kajakversenyről). Azt nem mondhatom, hogy könnyen ment, de valahogy az első tízbe benne voltam és mivel én a legfiatalabbak között voltam a korosztályos díjazásban, sikerült még egy arany (nemtom mostmár a vámnál mi lesz hazafele..).
Összesen 7 km volt a verseny (ami miatt várható volt, hogy nehéz lesz az élmezőnybe maradni, mert a hosszabbakat jobban szeretem.), 6 km felfele majd a végén 1 lefele. Ránézésre nem magas a 660 méteres Flagstaff mountain csúcsa, amit megérinthettünk az emelkedő végén, de a gond az, hogy Dunedin igencsak a tengerszinten van... Így az átlag meredekség 110m/1000m volt a versenyen. Végig kevesebb volt a levegő mint kellet volna...
Nagy élmény volt a táj, ami érdekes módon szubalpin jellegű. A másik nagy élmény, együtt futni egy 60 év körüli úrral aztán kikapni tőle az utolsó ezren. A verseny második felében ért utol és előzött le. Nem nagyon igyekeztem visszaelőzni, mert majdnem együtt mentünk innentől, úgy, hogy a nagyon meredekeken elment 10-20 méterre, a kevésbé meredekeken beértem. Gondoltam ott lesz az utolsó 1000 méter ami állítólag meredek köves lefelé, csak jobban bírom ízületekből. De nem. Megérintettük a csúcsot és elindultunk lefelé, ami tényleg meredek volt és köves, de a Dobogó-kő környéki lefelékhez képest egy rekortán pálya. Én mindent óvatosságot félre téve, örülve 6km után az első lejtőnek elkezdtem sprintelni, de az előttem lévő, nálam majdnem kétszer idősebb srác csak távolodott... Nemtom hogy csinálta, de hogy én nem tudok annál gyorsabban futni az biztos. Na nembaj, ő csak második lett a korosztályában..:)
Zsolt

tippek nyárra, ha lehúznád a rocsót a balcsira

Január 30. Magyarok a Masters Games-en

Új-Zélandon az emberek sportosak. A legtöbb ember mozog valamit, és nemcsak a fiatalok, hanem az idősebbek is. A “Masters Games New Zealand” egy kis olimpia, ahol nyolcvan különböző sportágban versenyezhetnek a harminc év felettiek. 2010-ben Dunedin ad otthont a sporteseménynek, amely ma kezdődött, és egy héten keresztül fog tartani. 6000 versenyző regisztrált a versenyekre, 16 országból (legtöbben Ausztráliából jöttek).
Mi is beneveztünk a 10 km-es síkvízi kajakversenyre már egy hónappal ezelőtt, hogy Magyarország is képviselve legyen a játékokon. Allan kölcsönkért egy surfski-hez hasonló kajakot egy ismerősétől nekünk, ebben próbáltunk kicsit készülni a versenyre a folyón evezgetve.
A Masters Games kajakverseny szervezője szerzett nekünk két versenykajakot, amelyet itt multisport kajaknak neveznek, és sok mindenben különbözik egy K1-től: stabilabb, sokkal magasabb a beülő előtti rész a hullámok miatt, kényelmesebb az ülése, és sokkal kisebb a súlya (cserébe viszont olyan érzés, mintha egy papírhajóban ülnél). A verseny helyszíne az Otago-i öböl, ami egy óriási öböl, de azért az óceán, vagyis tudnak kellemetlen hullámok lenni, ha rossz az időd. A verseny előtti napon, azaz tegnap este elmentünk a Vauxhall Yacht Club-ba kipróbálni a kajakokat. Jó kis kajakokat kaptunk, Zsolt egy JKK Total Eclipse nevűt, ami stabilabb, mint egy K1, de sokkal gyorsabb, mint egy otthoni portya, én pedig egy Sissons Defender-t, ami egy kicsit borulékonyabb, de gyorsabb kajak, mint az Eclipse. Egyedül beülni ezekbe a multisport kajakokba nem egyszerű, olyan szűk a beülőjük, én nem is tudtam Zsolt segítsége nélkül. Én először a lábtámaszt sem értem el a hajómban, és sokáig úgy tűnt, hogy nem tudjuk átállítani, de majdnem háromnegyed óra különféle módszerrel való próbálkozás után Morris, a szervező bácsi hozott egy kalapácsot, és megoldotta. Jó nagy hullámok voltak az öbölben, Zsoltnak és nekem is le kellett néhányszor támasztanunk a vízen a kajakok próbálgatása közben, de azért elég stabilnak éreztük magunkat ahhoz, hogy bármilyen időben túléljük a versenyt.

De szerencsére ma reggel, amikor a yacht club-ba érkeztünk, szinte teljes volt a szélcsend. Már kezdtek gyülekezni a különböző korú kajakosok, a legkülönbözőbb kajakokkal: tengeri kajakokkal, portyaszerű kajakokkal, surfski-kel, multisport kajakokkal és volt két K1 is a mezőnyben. Két ausztrál és mi alkottuk a nemzetközi mezőnyt, a légkör nagyon családias volt, rajtunk kívül szinte mindenki ismerte a másikat. Sokan szóba elegyedtek velünk, és kérdezgettek bennünket arról, hogy hogyan kerültünk ide. Megismertünk egy ausztrál kajakos fickót is, akinek kajak iskolája van Sydney-ben, és nem mellesleg meghívott bennünket, hogy ha arra járunk, lakjunk nála, és elvisz bennünket majd ott kajakozni. Még nem tudja, hogy fogunk arra járni, mikor megyünk hazafelé. :)
9 órakor rajtoltak az 1000 méteres futamok. Erre eredetileg mi nem neveztünk, de engem meggyőzött Morris, hogy induljak el ezen is, Zsolt inkább a parton maradt fényképezni. Jó  buli volt, már nem is emlékszem, hogy mikor versenyeztem utoljára kajakban. Igaz, hogy a női mezőny csak négy nőből állt, azért örültem, hogy nyertem az 1000 méteren, és annak is, hogy tetszett a kajak, jó volt benne evezni. A rövidtáv és a hosszútávú verseny között eredetileg lett volna egy óra, de a szervezők féltek attól, hogy erősödni fog a szél, ezért a résztvevők beleegyezésével előrehozták a startot, és 10 órakor elstartolt a 10 km-es mezőny, mindenki együtt, fiúk-lányok, az összes korosztály. Mi Zsolttal egymás mellé álltunk be a ratjhoz, és azt terveztük, hogy együtt is evezünk végig. Mivel a rajtot érdemes megnyomni hosszútávú versenyen is, hogy ne kelljen a tömegben evezni, vagy éppen mások dobott vizén, mi is csináltunk egy jó rajtot. A legjobb három fickó rögtön az elején elment tőlünk, és még egy negyedik, ők elég gyorsak voltak. Aztán következünk mi, majd a mezőny többi része. A 10 kilométert két körben kellett teljesíteni bójákat megkerülve. Sokszor tekintgettük hátra, de a helyünket az elejétől a végéig megtartottuk. Felváltva vezettünk (eveztünk elől), és vizeztünk egymáson. (A vizezés azt jelenti, hogy “beülsz” a másik oldalhullámára, ahol sokkal könnyebb evezni, mert visz az elől haladó kajak hulláma). Mindketten nagyon élveztük a kajakunkat és az evezést, és mindketten aranyérmet nyertünk a korosztályunkban, úgyhogy kaptunk szép Új-Zéland-i érmeket! :)
Minden résztvevő jó erőben volt, jó időn belül leevezték ezt a hosszú távot, ami szerintem szép teljesítmény, főleg az idősebbektől (volt 70 feletti résztvevő is), és azoktól, akik tengeri kajakban nyomták végig. De a legfontosabb az volt, hogy látszólag mindenki nagyon jól érezte magát, és örült, hogy versenyezhetett, mozoghatott.
Az éremátadás utántól az esti Masters Games megnyitóünnepségig még sok időnk volt, úgyhogy elnéztünk egy súlyemelőversenyre, ahol Zsolt nem volt elragadtatva a súlyemelő nagyiktól, akik úgy buzdították egymást, hogy “You can do it, Tiger!”, aztán ebédeltünk a kedvenc ázsiai éttermünkben, kávéztunk az én kedvenc kávézómban, a Starbucks-ban, majd pokrócon olvasgattunk a múzeum előtti parkban, mígnem eljött a 19 óra, és mennünk kellett a felvonulásra.

A felvonuláson minden sportoló a sportágát jelző tábla mögött masírozott be a versenyközpontban felállított nagy sátorba, ahol régi sportolók és városi elöljárók mondtak beszédet. Itt láttuk, hogy igencsak fiatalnak számítunk a résztvevők között, bár az alsó korhatár 30 év a Játékokon, a 40 év felettiek voltak a legtöbben, és sok még idősebb. Nagyon tetszik, hogy itt ilyen eseményekkel az idősebbeknek is adnak lehetőséget a versenyzésre, és így motivációt a mindennapi sportolásra, és hogy ilyen sokan sportolnak szüleink és nagyszüleink korosztályában. Anyukámnak is tetszene, az biztos! Majd rendezek neki egy “Masters Games”-et Magyarországon, hogy el tudjon indulni kajakversenyen! :)
(az összes kép a kajakversenyről ITT VAN.)
Emese

egy sirály sosincs egyedül

mindig alszanak

madarak kajakból a telével

fókák kajakból a telével

Január 28. Mérges fóka és barátságos oroszlánfóka

Ma két túrát is vezettem a barlangokhoz, köszönhetően a tökéletes kajakos időnek. Reggel Peter-t és Villiam-et vittem túrára, és ez alkalommal meg is tudtuk nézni a barlangokat. A kisfiú miatt nem mentünk messzire, de így is be tudtunk evezni a Noisy-ba, Pink Cathedral-ba, Caramel-be és Tommo’s Cave-be. De hogy ma sem maradjunk izgalom nélkül, furcsa kalandunk volt egy fókával (New Zealand fur seal). Ezek a fókák általában barátságosak, nem foglalkoznak az emberrel, fülük botját sem mozdítják, ha ugyanazon a parton sétálgatsz, ahol ők heverésznek, vagy két méterre kajakozol el mellettük. Ezért nagyon furcsa az, hogy amikor ma reggel kiszálltunk a kisbuszból, egy fóka megtámadott bennünket. Nem is láttuk, mikor megérkeztünk, mert akkor még kicsit messzebb ült tőlünk, de amikor elkezdtük kipakolni a túrafelszerelést, elkezdett rohanni felénk morogva. Szerencsére a fóka egyáltalán nem mozog gyorsan a szárazföldön, úgyhogy mindig el tudtunk ugrani előle, mikor már csak egy-két méterre volt tőlünk, de folyamatosan kergetett bennünket az autó körül. Végre nagy nehezen minden felszerelésünk a kajakokba került, és vízre tudtunk szállni, de csak egy arrafelé sétálgató férfi segítségével, aki látván szorult helyzetünket, magára vonta a fóka figyelmét, hogy őt kezdje kergetni elyettünk. Még a vízen is úszott utánunk egy darabig, aztán eltűnt. Örültem, hogy nem zargat tovább bennünket, mert kicsit azért ijesztő, amikor egy melledig érő fóka mérgesen rohan feléd. :) A túra ezután már szerencsére izgalmak nélkül telt, csak a táj és a barlangok szépségére kellett koncentrálnunk.

Délután két helybélit vittünk el a barlangokhoz, Dave-et és Allan-t (másik Allan), akiknek van saját kajakjuk, és szoktak a folyónk evezgetni, de a tengerre nem mernek még kimenni vezető nélkül. A túrát én vezettem, de Allan és Zsolt is jött velünk fotózni. Velük már tovább eveztünk, bejártuk az összes barlangot, amelyek a túránkban szerepelnek. Helyi kajakosaink teljes ámulatban voltak, hogy milyen különlegesek és nagyok a barlangok, nem is tudták, hogy milyen csodák közelében laknak. Egyfolytában fényképeztek, ezért nagyon lassan haladtunk, és viszonylag későn értünk partot. De talán ennek köszönhetően találkoztunk Herold-dal, a Karitane folyótorkolatnál lakó hím oroszlánfókával. Herold nagyon nagy állat, és bár az oroszlánfókák szoktak agresszíven viselkedni, ő nagyon barátságos, mert ismeri Allan-t. Allan rögtönzött is nekünk egy kis show-t: beugrott a kikötő mellett horgonyzó hajóba, és elkezdte ütögetni a hajó oldalát, mire Herold odaúszott, és kiemelte hatalmas fejét a vízből. Allan mondta, hogy korábban meg is simogatta, de a természetvédők azt mondták, hogy ez nem helyes, mert nem jó, ha az oroszlánfókák megszokják az ember közelségét, így azóta ezt nem teszi. Nekünk mindenesetre nagyon nagy élmény volt egy óriási oroszlánfókát ilyen közelről természetes környezetében látni.

Emese

Január 27. Az egyik legjobb szülinapom! :-)

Még ki sem nyitottam a szememet ma reggel, Zsolttól kaptam boldog szülinapot és szülinapi ajándékot! Nagyon örültem neki, mert két olyan ajándékot kaptam, amit nagyon szerettem volna. Remélem, most már kíváncsiak vagytok… :) Kaptam egy nagyon szép könyvet Új-Zéland történelméről egészen a Maori kezdetektől napjainkig és egy Starbucks-os zöld termoszpoharat, ami újrahasznosított anyagokból készült, és amiben nagyon jól lehet forró csokit, teát vagy kávét szürcsölgetni hűvös napokon a csónakházban vagy utazás közben vagy majd otthon a tréningek felé tartva hajnalban a kocsiban. :)
A szülinapom alkalmával gyönyörűen sütött egész nap a nap, forró csokit iszogatva múlattam az időt a csónakháznál, és kajakokat adtam ki bérbe. William és Peter nem adták fel, és szerettek volna ma délután is egy próbát tenni a barlangoknál, de Allan azt mondta, hogy ma délután nem lehet odamenni. Ezt már megint nem értettem, mert az időjárás-előrejelzés nagyon jó időt mondott, kérdeztem is Allan-t, hogy hallgatta-e reggel az előrejelzést, de miután azt a választ kaptam, hogy nem hallgatta, “ But I can read the weather”, vagyis ő ismeri az időjárást, annyiban hagytam a dolgot.
Öt óra körül még mindig hétágra sütött a nap, amikor Allan megjelent a csónakháznál, és villámgyorsan elkezdett elpakolni. Ezt megint furcsáltam kicsit, de nem kérdezősködtem, mert már egészen jól alkalmazkodtam az itteni mentalitáshoz. Új-Zélandon nem idegesíted magadat azon, ha éppen nem érted, hogy mi miért történik, vagy nem tudod, hogy mi fog következni, csak vállat vonsz, és csinálod, amit kell vagy ami jól esik. Ezt tettem akkor is, amikor Zsolt hazaérkezett Rhonda-val, és azt mondta, hogy ha melegem van, zuhanyozzak le, de ha nincs melegem, akkor is. :-) Az azért már gyanús volt, hogy mindenki nagyon hamar szép ruhába öltözött, és nekem is szép ruhát kellett felvennem. Az már biztos volt, hogy megyünk valahova. Az autóban Zsoltot hiába faggattam, hogy hova megyünk, azt mondta, hogy meglepetés. De egyszer minden meglepetésre fény derül szerencsére: Moeraki-ban szálltunk ki az autóból a Fleur Étteremnél, ami egy nagyon híres sea food (tengeri kajás) étterem az óceánparton. Nem elegáns, nem csillogó, de egy nagyon-nagyon hangulatos étterem egy régi farm épületből átalakítva, fa külsővel és belsővel és egy nagy terasszal, aminek szintén hajópadló az alja, a korlátján pedig egy régi kormánykerék figyel a távolba. A hely sajátos hangulatát emellett az adja, hogy a vendégek között igazi halászemberek és jöttment turisták is vannak, a mellett levő öbölben pedig kisebb-nagyobb halászhajók ringatóznak a vízen, míg a sirályok szokásos módon rikoltoznak-veszekednek, és várják, hátha hozzájutnak valamilyen finom falathoz. Természetesen ebben az étteremben tengeri ételeket eszik mindenki, eszedbe sem jut rántotthúst rendelni, de elég furcsán is nézne rád a pincérnő. Mi előételnek tengeri madarat (muttonbird)-t ettünk, aminek az ize aligha fogható bármihez is, amit eddig ettünk. Az ízén kívül érdekes volt maga a tény is, hogy tengeri madarat eszünk, viccelődtünk is Zsolttal, hogy a desszert majd albatrosz lesz. Második fogásként én egy hatalmas tál forró levesszerű valamit kaptam, ami tele volt mindenféle tengeri herkentyűvel: háromféle kagylóval (cockle, green mussel,callop), csigával, hallal, maori burgonyával és spenóttal (utóbbi nem olyan mint az otthoni spenót, csak hasonló). A kagylók és csigák házukkal együtt üldögéltek a levesemben, és nagyon szép kis kompozíciót alkottak, bár kevésbé néztek ki valami ehetőnek. Azért minden alkotóelemet megkóstoltam, még a csigát is kipiszkáltam a házából, és megettem. Na, azért nem leszek csigaevő, maradok a pizzánál. :)  Zsolt halat evett maori krumplival és hagymás-spenótos szósszal. Vacsora végén egy meglepetés szülinapi tortát is kaptam “Happy Birthday Emefe” felirattal. Gondoltam, hogy ez én lehetek. :) A szülinapi bulit azzal zártuk, hogy lesétáltunk az óceánpartra, és néztük, hogy milyen jó helyen vagyunk. Nagyon jó kis szülinap volt, köszönöm! :)
Emese

Január 25. Túravezető a vízben

18 éven aluliaknak igen, anyukámnak nem… :)

Reggel tíz óra körül egy apuka és kilencéves kisfia érdeklőtött telefonon, hogy mikor tudnánk őket elvinni kajakkal a barlangokhoz. Arra számítottam, hogy Allan azt mondja nekik, hogy valamikor délután, mert tudtam, hogy ma 11 órakor lesz dagály, amikor is nem lehet bemenni a barlangokba, egyedül a Pink Cathedral nevűbe, de magas vízállásnál abban sem olyan jó evezni, mert közel van a barlang mennyezete és a két oldala. Számításommal ellentétben azonban Allan azt mondta az érdeklődőknek, hogy most azonnal el tudjuk vinni őket a túrára. Kicsit meglepődtem, de gondoltam, hogy ő tudja, gyorsan összeszedtem magamat és a felszerelést, és már lent is voltam a csónakháznál, ahol Peter és fia, Villiam már vártak rám. Felpakoltuk a kajakokat a vontára, bepakoltuk a felszerelést a buszba, és tíz perc múlva már Wakaiti homokos tengerpartján öltöztünk be a túrához. (Azért visszük át az ügyfeleket kisbusszal a csónakházból Waikaiti Beach-re, mert ha a csónakházból indulnánk, elfáradnának, mire a barlangokhoz érnénk, onnan viszont már nem kell sokat evezni hozzájuk.) Peter és William Auckland-ből jöttek, Karitane-ben nyaralnak, és már régóta szerették volna megnézni a Matanaka barlangokat. Ma reggel nagyon szép időnk volt, nem fújt a szél, sütött a nap. A vízreszállás simán ment, és teljesen nyugodt tengeren eveztünk a sziklás part mellett kifelé  a tengerre, egészen a sarokig, ahol balra fordultunk a barlangok felé. A sarkon túl már nagyobb hullámok fogadtak bennünket, a Pink Cathedral-t elérve pedig azt láttam, hogy elég nagy hullámok tartanak a barlang bejárata felé az óceán felől, és a magas vízszint miatt elég kicsi a barlang bejárata. Ha tapasztaltabb vagyok, akkor már ennél a pontnál azt mondtam volna, hogy ma sajnos nem tudunk bemenni a barlangba, de mivel nem vagyok az, és Allan reggel azzal indított el, hogy a Pink Cathedral-ba be tudunk menni ilyen időben, ezért azt mondtam kis csapatomnak, hogy várjanak meg a nyílt vízen, míg megnézem, hogy biztonságos-e nekik a bemenetel. Teszteltem a hullámokat, és úgy döntöttem, hogy túl nagyok ahhoz, hogy bevigyem őket. Ezért kicsit továbbeveztünk, mondván, hogy a visszafelé úton teszek majd még egy próbát, hátha… Na, ezt nem kellett volna. A barlang bejárata előtt kb. ötven méterre felkapott egy jó nagy hullám, és nagy erővel sodort a bejárat felé. Éreztem, hogy itt most gond lesz. :-) Gond is lett, mert közvetlen a bejárat előtt beborultam. A napszemüvegem, a vízálló fényképezőgép és az egyik lámpa rögtön elúszott (mert nem tettem be őket a kajak vízálló részébe), de a nagy hullámzásban nem is törődtem velük, inkább a lapátomat próbáltam elérni, hátha szükség lesz még rá. Már ez a művelet sem volt könnyű, de szerencsére el tudtam kapni a lapátomat, mielőtt besodródott volna a barlangba, de aztán jött a fekete leves, mert a hullámzás nem gyengült, én pedig csak kapaszkodtam a kajakomba, és fogalmam sem volt, hogy hogyan fogok kijutni a nyílt vízre. A hullámok a kajakkal együtt folyamatosan visszadobtak a barlang felé. Nehéz megmondani ilyenkor, hogy mekkora hullámokkal próbáltam szembeúszni, de közvetlen a bejáratnál másfél-két méteresek lehettek. Valahogyan aztán mégis sikerült kicsit kijebb úsznom, ahol már kisebbek voltak a hullámok, és vissza tudtam mászni a kajakomba, ami teljesen tele volt vízzel (kb. 5 cm-re volt a víz a beülő peremétől). Mindeközben ügyfeleim a nyílt vízen teljes nyugalomban vártak rám, később elmesélték, hogy nem tudták mi történik, de azt látták, hogy megyek-megyek a barlang felé, aztán eltűnök. Még szerencse, hogy követték az utasításomat, és kint vártak, nem jöttek utánam. Próbáltam vicceskedni, hogy akkor most megmutatom nekik a mentési technikát, hogy hogyan kell a vízen segíteni kiönteni a felborult kajakból a vizet. Szerencsére jól érezték magukat, vették a lapot. Innentől már nem történ semmi egészen a partraszállásig. De mivel ez egy ilyen nap volt, azért még sikerült a hátsókerék-meghajtású kisbuszt belesüllyesztenem vontástul a parton a homokba annyira, hogy csak két arrafelé sétáló segítségével tudtuk kihúzni. Hazafelé úton azért jó kedvünk volt, feltehetően azért, hogy túléltük. :)

végre láttunk krokodilt is!

füstölt hal

 

Január 16. Tengeri fenékhorgászat, Új-Zéland legrégebbi farmja és yellow-eyed pingvinek

Andersonék (a házigazdáink) azok a fajta emberek, akik, miután eldöntöttek valamit, hamar a dolgok közepébe csapnak. Így történt ma reggel az, hogy még fel sem ébredtünk igazán, és már kint száguldottunk a tengeren a Sea Slave-vel (a család kis halászhajójával). A tengeri fenékhorgászat (nem biztos, hogy ez a hivatalos elnevezése) itt azt jelenti, hogy kihúzunk a halászhajóval a nyílt tengerre, keresünk 
egy alkalmas helyet, ahol a kapitány (Allan) kiáltására minden horgász egyszerre leereszti a tenger mélyére a horgászzsinórját, és várjuk a kapást. Túl sokáig nem kell várni, mert általában egy-két percen belül horogra akad egy 

halacska, ha pedig nem, akkor a második perc végén Allan kijelenti, hogy a hely “hopeless”, vagyis itt reménytelen halat fogni, és továbbállunk egy másik helyre. Engem az itteni kalandok közül a horgászás lelkesít talán a legkevésbé, de azért én is szeretek minden újat megtapasztalni, ezért csatlakoztam hozzájuk. Kedves horgász barátaink, azért ne ijedjetek meg nagyon, Zsolt majd biztosan mesél nektek sokat erről a témáról később, hiszen már el is kezdett összebarátkozni a helyi horgászklub veterán tagjaival, hogy minél többször mehessen velük horgászni. A mai horgászat azért számomra is nyújtott új és érdekes tapasztalatokat. Már rögtön a “kihajózás” egy ilyen volt, mert sem Zsolt, sem én nem számítottunk arra, hogy ez a viszonylag kis halászhajó olyan hatalmas erővel rendelkezik, hogy 80 km/h-val száguldjunk vele ki a három méteres hullámok hátán a nyílt tengerre. Jobb volt, mint egy hullámvasút. :) A horgászzsinór leeresztésekor nem volt mindig könnyű megállapítanom, hogy mikor érte el az ólom (sinker) a tengerfeneket, arra pedig még nehezebb volt ráéreznem, hogy mikor harapott rá egy hal a csalimra, mert a nagy hullámzás közepette mozgásban volt a zsinór. De azért kifogtam Jock Stewart-ot, aki egy nagyon mérges kinézetű, narancsárga, tüskés hal, és ha hiszitek, ha nem, ez a becsületes neve. Fogtunk még nagy blue cod-okat is ebédre, és most láttam először, hogy ezek a halak milyen szép zöldeskék színben pompáznak. Végül hagy tegyek említést a tengeri horgászat kevésbé pozitív élményéről, arról, hogy Zsolt is és én is tengeri betegek lettünk, elég rosszul éreztük magunkat a nagy hullámokon hánykolódva, és a pecabotokra koncentrálva. Majd hozzászokunk :)

A horgászásból visszatérve kinyitottuk a csónakházat, végre szép idő volt, sütött a nap, adtunk is ki bérbe kajakot. De most átugorva az unalmas, rendkívül megterhelő munkával töltött órákat a parton, inkább elmesélem, hogy mit csináltuk este.

Kedvenc turistautas könyvünk második sétaútját teljesítettük, amikor felsétáltunk Allan-nel és Rhonda-val a Matanaka barlangok feletti fennsíkra, és megnéztük Új-Zéland legrégebbi farmépületeit. Már a fennsíkra vezető rövid sétaút is nagyon szép, fent aztán igazán hangulatos táj fogadott bennünket: hatalmas zöld területen bordó fa épületek állnak, mögöttük a kék óceán. Körbejártuk az épületeket, amelyeket 1843-ban hajón hozatott ide egy gazdag Johnny Jones nevű ember Ausztráliából, és ezzel egyidejűleg családokat telepített le a farmon, akik neki dolgoztak. Volt esze ennek az embernek, mert saját pénzt nyomatott, ezzel fizetett a munkásainak, akik így értelemszerűen csak nála tudták elkölteni a fizetésüket.

A Matanaka séta után házigazdáink elvittek bennünket egy olyan közeli tengerpartra, ahol esténként yellow-eyed (sárgaszemű) pingvineket lehet látni, amint partra úsznak éjszakára. A tengerpart a Tavora Reserve része. (Tavora = ősi maori kifejezés, jelentése: pingvin, Reserve = természetvédelmi terület.). A partra vezető sétaút wetland (mocsaras, lápos terület) mellett vezet, ahol egy területen láthatóak olyan növények, amelyeket számunkra furcsa egymásmellett látni (fenyők, lombhullató fák, jukkák, pálmafa szerű fák stb.). A partra leérve aztán tényleg láttunk pingvineket, egy felnőtt

példányt és fiókákat is, akik a meredek hegyoldalban ácsorogva várták haza szüleiket a tengerről a vacsorával. Fókákat is láttunk heverészni a sziklákon, talán éppen álomba szerettek volna szenderülni, amikor megzavartuk őket, és szép komótosan becsúsztak inkább a vízbe. Szép este volt!

Emese

én a horgász

Ha az ember az óceánpart és egy folyó torkolatának találkozásánál, - ráadásul egy halász házában - lakik, akkor előbb utóbb muszáj pecáznia. Ez tettem én is tegnap este. Kértem egy botot Allan-től mert van neki sok, de nem adott, azt mondta az ő tengeri botjai nem jók oda, vigyek egyet a wharfban tartottakból. (azokat  a 13 dolláros játék pecákat azért tartjuk ott, hogyha egy arra tévedt gyerkőc pecázna de nincs neki botja, akkor..de amúgy olyan mint egy igazi, van zsinór, horog, ólom, automata orsó meg minden) Lejött velem, feltett két horgot meg egy ólmot, csalinak kagylót, bedobta, kettő másodperc múlva fogott egy 20cm-es Spotty-t, még mondta, hogy úgy látja, most még nincs sok hal, de egy óra múlva lesz, aztán hazament. Hittem neki. Csalinak mussel-t és cockle-t használtam, ezen kívül már csak arra kellet figyelni, hogy Flynn a kis foxi aki elkísért,  (egy külön történet a kutya) ne essen be a vízbe izgalmában minden egyes kapásnál és arra, hogyha valami rángatja a botot, húzzam ki.

Kihúztam. Másfél óra alatt 11 Spottyt (kis agresszív ragadozó, átlagossan 20cm, 4 nagy és sok kicsi foggal) két kis Yelloweye Mullet-et (Allan ebből fogott gyerekkorában, hálóval, ugyan itt egyszerre akár 200kg-is, hogy pénzt keressen) és két Mokit a kissebbekből (40 cm-esek voltak, az nagy ám egy ilyen kis bottal kifogni!:)

Aztán ma este, mivel Allan már két hete nem hozott haza halat, megmutattuk nekik mi a magyar virtus! Paprikás liszt, olaj, úgy mint a keszeget! Jó lett!

Zsolt

oskola

Egy hete tart az isi! Múlt hét szerdán félnapos tesztírás majd félnapos iskola és városnézés után el is kezdődött. Az intermedietig jutottam a tesztek alapján, egy hét után úgy érzem bőven elég... 3x másfél óra, minden hétköznap... Itt ez van, úgy látszik mindenki gyorsan akar megtanulni, csak hasonló intenzív kurzusokat indítanak a nyelviskolák.

A tanárnővel együtt 11-en vagyunk a csoporban, 8 különböző országból. (Kína, Szaúd-Arábia, Dubai, Thaiföld, Új-Kaledónia (ki tudja kapásból, hol van és milyen nyelvet beszélnek ott? én nem tudtam), Irán, és persze Új-Zéland, meg én.) Érdekes  és nagyon jó úgy tanulni, hogy pl. Thaiföldről és az ottani szokásokról olvasunk, mert ez jön az egyik könyvünkben, aztán megkérdezzük Tan-t a Thai csoporttárs-nőnket, hogy hogy is van ez otthon náluk. Végre értelmet nyert az angol nyelvkönyvek íróinak az a törekvése, hogy a könyv leckéin keresztül különböző helyeket, embereket, szokásokat mutassanak be az egész világból...

Sok időm nincs az órák és a tanulás mellet, de a könyvtárakat elkezdtem azért  felfedezni. Eddig háromban voltam az egyetem területén.Egészen hihetetlen a méretük és az a gazdagságuk.

És végül egy érdekes adat az egyetemről: Dunedinben 120 ezer ember lakik, az egyetemen tanulók és dolgozók száma összesen 30 ezer!!

Zsolt